A kezdet...

Hát...nem is tudom hol kezdődött, de úgy alakult, hogy lehetőségem van most egy bő hónapot (pontosabban 37 napot) Mexikóban töltenem. Csak azert tudom ilyen pontosan, mert a repülőn hosszasan kellett számolgatnom a napokat a belépési papírokhoz.

De kezdjük az elején.

Szóval Mexikó, július, esős évszak. Ez annyiból előnyös, hogy az embernek nincs annyira melege, mert minden nap esik az eső és lehűti a levegőt.

De már megint előreszaladtam.

Szóval néhány praktikus dolog indulás előtt:

• Érdemes ellátogatni a Nemzeti oltóközpontba és az utazásnak megfelelő oltáscsomagot beadatni. Amúgy is hasznos dolgokat adnak, mint Tetanusz, Hepatitis AB, meg hastífusz. Ha egy déli kitérő is tervben van, akkor nem árt feliratni a malária ellenes gyógyszert sem, aminek még mindig nem mertem végigolvasni a tájékoztatóját, de mindenki azt állítja, hogy elég durva. Ha majd elolvastam írok okosabbat.
• Útlevél. A beutazástól számítva legalább 180 napig érvényesnek kell lennie. Vízum nem szükséges.
• Vám: Elvben be lehet vinni 3 liter szeszesitalt, 2 karton cigarettát személyenként, viszont semmiféle húst, magot.

És akkor az út...

Első úticél Amsterdam. Reggel 6.20-as indulás....mindenre jó, csak arra nem, hogy az ember aludjon előtte. Kissé komásan érkezve hajnali 4 után a nyüzsgő Liszt Ferenc reptérre, ahol egy segítőkész hölgy becsekkolt helyettem és mosolyogva megkérdezte, hogy adok-e fel poggyászt....tény, jöhettem volna egy hátizsákkal is. Szerencsére az útnak ezen részét egyik kedves munkatársammal tölthettem és rá következő néhány órás várakozást is a csatlakozásig, ami 14.30-kor indult tovább Mexico City-be.

A göbzi

Alapvetően szeretek repülni, de ez az út mégsem lopta be magát a szívembe. Egy böszme nagy Boing 747-400-zal hasítottuk a levegőt. Az ablak mellé szólt a jegyem, ami kicsit csalóka, mert ablakot úgy lattam csak, ha teljesen előrehajoltam. Becsomagolt párna és takaró várt rám, ami azért jól jött, mert le akartak fagyasztani minket. Indulás után megkaptuk még a fülhallgatót a szórakoztató ketyeréhez, meg némi fűszeres mandulát, ami segít a füldugulás elhárításában. Majd jött a kajának az előszele...és kb. 15 perc múlva ténylegesen meg is érkezett, mikorra már majdnem lemondtam róla. Valami curry-s csirke volt, amit eleg nehez volt úgy elfogyasztani, hogy le lökjük ki egymás kezéből az ételt a szomszéddal.

Az egész teljesen elvesztette a feeling-jét, hogy az ember repül, olyan volt, mintha egy nagy szobába bezsúfolták volna ezt a sok embert. Nem mozgott, nem dobált...semmi. Nézhető filmet nem találtam, így próbáltam aludni, de az sem ment, így végül zenét hallgattam. Minden szám fél óra hosszúnak tűnt és 20 percenként nézegettem az órámat. (Majdnem , mintha szereztem volna valami vicces sütit a reptéren.) A teljes agóniából az újra megcsapó kajaszag térített magamhoz...majd a várakozás és az erőteljesen túlfűszerezett pizza. Viszont már közeledtünk. Nemsokára megjelent egy hölgy, aki papírokat osztott ki mindenkinek, a mexikóiaknak egyet, a többieknek kettőt. Amit mindenki kapott, azon nyilatkozni kellett, hogy miket nem viszünk be az országba, a másik meg a külföldieknek a belépéshez sükséges adatlap volt. Ezen volt olyan tudományosan megoldva a dolog, hogy nem azt kérdezték, hogy mikor fogja elhagyni az ember az országot, hanem, hogy hány napig marad. A szélen ülő útitárs mosolyogva felajánlotta, hogy leveszi a hátizsákom, de az arcára is fagyott a mosoly, mikor a kezében volt...meg is kérdezte, hogy köveket szállítok-e. Mire a kérdések végére értem már majdnem meg is érkeztünk. Látszott alattunk már a város, de még egészen sokat repültünk mire elértük a repteret. Egy kis bepillantást engedve ezzel, hogy mégis mekkora ez a város a két magyarországnyi lakosával.

Sikeresen landoltunk, majd jött a sorbanállás a bevándorlási részlegen. Túlzottan nem nezték meg a papírt, csak az útlevelet olvasták be és már nyomták is a pecsétet a 180 napos tartozkodási engedéllyel. A kitöltött lap kisebbik felét visszaadták, amit majd az országból való kilépésnél kell bemutatni, addig pedig vigyázni kell rá. :)

Szóval irány a csomagfelvétel. Mennek-mennek a csomagok, csak nem jön az enyém. Ezzel nincs is baj, de aztán az arcomra fagyott csöppett a mosoly, mikor a szalag megállt. Pár pillanatig bosszankodtam, de aztán gondoltam körbenézek, mert nagy még a tömeg és elég sok a csomag erre-arra, így szerencsére a másik oldalom megtaláltam az enyémet is a többi, a szalagtól kicsit távolabb várakozó bőrönd közt. Valaki volt olyan kedves és már levette. A lényeg, hogy megvolt...irány a vám. Itt még egyszer átvilágítottak minden csomagot, majd egy pulthoz hívtak, ahol volt egy szép nagy üveg kijelző és egy szép nagy piros gomb. Ezt kellett megnyomni....ha zöld, akkor minden ok, lehet kimenni, ha viszont piros rajzolat jelent meg az üvegben...akkor mindent kicsomagoltatnak....megúsztam.

Egy kedves ismerősöm volt olyan jó és kijött elém a reptérre, így mégsem éreztem teljesen elveszettnek magam. Kerestünk egy bankautomatát és vettünk ki pénzt, ami egy külön élmény volt. Ha nem tett fel 15 kérdést mielőtt kiadta a pénzt, akkor egyet sem, de végül sikerrel jártam. Hátra volt még a taxirendelés, ami könnyen ment, mert fel voltam szerelve a címmel és a kinyomtatott térképpel. Ott helyben ki is lehetett fizetni előre és kb. 50 méterre a 10-es kijáratnál már várt is a taxi, hogy a szállodába szállítson. Elköszöntem, becsücsültem és próbáltam nem elaludni. Ebben segített az az adag víz, ami a sofőr melletti nyitott ablakon zúdult be, mikor elhaladt mellettünk egy nagyobb jármű az úton hömpölygő 10-15 cm-es vízben. Szerencsére utána felhúzta és nyugodtan punnyadhattam tovább. Nem tudom mennyi idő lehetett, kb 40 perc az út és már a szállóba is értem, ahol megkaptam a kis kártyám és nagy léptekkel a szoba felé vettem az irányt. Igazából már nem rémlik, hogy mit csináltam, de valószínűleg nem sokat mielőtt kidőltem....






És akkor most fordítsunk...

To be continued....