Belvárosi séta II.

Második alkalommal is elindultunk a központba, most a Chapultepec park és az Ángel de la independencia volt a fő cél.
Újabb metrózás és tülekedés, ezúttal 3 vonalon. A Bosque de Chapultepec megállónál szálltunk le. Az aluljáróból kiérve máris étel és vásári bódék tömkelege fogadott. Sokáig nem bírtam ellenállni és az első helyen vennem "kellett" egy nagy bödönnyi agua de horchatát. Az az ital mennyei. Már próbálom összeszedni a morzsákat több kézből is, hogy hogyan lehet otthon gyártani. Tesznek bele lechera-t, ami valamifele édes sűrített tej és valószínűleg otthon nem lehet beszerezni, de ennek majd még utánajárok. (Potenciális piaci rés :P ) Azon kívül csak víz, fahéj, cukor és rizs kell hozzá. Készüljön mindenki, mert majd teszteli kell otthon a próbálkozásaim.
Szóval, már egészen elégedetten a horchataval a kezemben és a napsütésben sétálva elindultunk a tömeggel a park fele. Egy szép nagy térre értünk, ahol 6 hatalmas oszlop volt. Épp megtaláltam a tökéletes pontot a fotókészítésre, beállítottam mindent, nyomtam a gombot…es megláttam a kiírást a kijelzőn, hogy: no card. Egy egészen csöppet lettem csak ideges…mondhatni szétvetett a düh. Részben azért is, mert sajnos nem ez volt az első alkalom, hogy igy járok. (Emiatt nincsenek képeim a dündükről a helsinki állatkertből.) Persze nagyon kényelmes, hogy nem kell a kábelt cipelni a fényképezőhöz, de az bosszantóbb, hogy az ember benne felejti a notebookban a memóriakártyát. Nagy dühömben odáig el sem jutottam, hogy van egy fényképezős mobilom, de szerencsémre Luisnak meg forogtak az agytekervényei, igy végül pár kép majd mégis kerül ebbe a posztba is.
Íme, a tér az oszlopokkal...

Ezután, még mindig a tömeggel, elindultunk a parkba egy széles úton, ahol mindkét oldalon vásári árusok árulták a portékáikat. Volt minden: vattacukor, popcorn, helyi édességek, üdítő, ékszer, ruha, tetoválás, játékok, álarcok...ami szem-szájnak ingere. És mindenki a többieket túlkiabálva hirdette a sajátját. Negyed óra múlva már sok is volt. Az embertömeg az állatkertbe ment, ahova végül nem mentünk be, mert mint egy kígyó hömpölygött a sok ember, megállni lehetőség sem lett volna, így inkább passzoltuk.
Útközben elhaladtunk egy szép csónakázó tó mellett is:

 

A kastély felkutatásába fogtunk, ami nem volt eldugva, de aznap minden mellett elmentünk és mindig a rossz irányba fordultunk, így előbb körbejártuk a parkot, ami nem is volt baj, mert így megtaláltuk ezt a szép szökőkutat. :)

Végül visszajutottunk oda, ahol már egyszer jártunk és ezúttal be is mentünk. A táskámat le kellett adni, mert egy jó üveg tequílát rejtett és azt nem lehetett bevinni. Elindultunk dombnak felfelé a kastélyba. Szép, európai stílusú, mintha Bécsben járna az ember. És a kilátás is szép volt a városra.

A kastély...

Mindenhol hatalmas és gyönyörű pillangók repdestek, itt a város közepén is. És nem féltek, csak kerülgették az embereket. Sőt egyik este a szálloda bejáratánál egy kolibrit is láttam. Be volt szorulva az előtető alá és erősen szurkoltunk a londinerekkel, hogy megtalálja a kiutat és nehogy túl ideges legyen, (mint én). Szerencsére pár perc alatt kitalált a nem túl bonyolult labirintusból. :)

De visszatérve a belvároshoz, itt sem maradtunk szép szökőkút nélkül...

Lassan már sietni kellett lefelé, mert a csomagmegörző csak 5-ig volt nyitva, természetesen az eső sem váratott sokat magára. Megérkezett, mint általában minden nap délután. Szerencsére csak szemerkélt, de a tömeg meglódult a metró felé, így jobbnak láttuk leülni és megvárni, míg eltülekednek.

Mire már az eső is elállt, elindultunk megkeresni a híres függetlenség angyalát.

A Paseo de la Reformán lakik, ami az egyik leghíresebb sugárút. Útközben találtunk egy meztelen vadászt, aki ráadásul nő. Nem volt betervezve, de megörökítettük...

Egy kisebb kitérő után a másik irányba, végül megtaláltuk az angyalt is. Újra esett...

Élőben még egészen jól lehetett látni, de a fényképező már csak ennyire volt képes...

Régebben fel lehetett menni rá, de túl sok volt a baleset, így betiltották. Az eső nagyon rákezdett, de szerencsére éppen könyvvásár volt, így a felállított sátrakban jól el lehetett tölteni az időt könyveket nézve.

Lassan el kellett indulni hazafelé, de elállni csak nem akart az eső, kissé eláztunk. Az eső az emberek nagy részét már délután hazazavarta, így viszonylag kényelmesen metrózunk vissza.

Sajnos az antropológiai múzeumba nem jutottam el és már nem is lesz rá idő :( hüp...

Gasztronómiai élménybeszámoló I.

Hát igen, az egyik legjobban várt dolog volt a piramisok és a magára még várató, fehér homokos tengerpart mellett az igazi mexikói fogások végigkóstolása. Még közel sem jutottam a végére, de próbálkozom minden nap. A hétköznapok fénypontja az ebéd. :)
A Tecnoparque-ban van néhány étkezde, drágább, olcsóbb és vannak kint a kerítés mentén kis bódék is, szépen sorban, egymás mellett, mindenfélét árulva.
Az egyetlen problémám, hogy egyedül nem szeretek enni, így esténként inkább csak a helyi keksz kínálatot tesztelem, főként azokat, amihez adnak Jégkorszakos játékot is (Nem kérünk kommentet! Köszönjük!).

Fahéjas és csokis kekszek

A két benti étteremben egy menü 50-55 peso. Ebben van leves, főétel, üdítő és tortilla. Az egyik helyen még egy Danonito méretű desszert is jár.
A legáltalánosabb leves a Consomé, ami egy nagyon gyengének mondható húsleves, hús nélkül. Általában külön vannak a párolt, nem szétfőtt, zöldségek és azokra tesznek a light-os léből. Utána ki-ki csavarhat bele lime levet és szórhat bele rizst ízlés szerint. Kipróbáltam és egyik sem rontja el...sőt. Máshol ugyanez fut zöldségleves néven. Általában valamiféle cukkinit vagy tököt is tesznek bele, ami pláne nagyon finom.
Egyszer ettem egy egyszerű paradicsomlevest, tésztával, amit itt csak tésztalevesnek hívnak, de a zöldséges finomabb.

Egy tipikus ebéd: consomé, rizs, huarache és a zselatindesszert.

 Főételként már többször volt szerencsém Enchilada-hoz. Ez még nálunk is ismert néhány helyen lehet is kapni, de azután majd újra kell tesztelni a helyeket...vagy csinálni kell otthon. Áltlában az Enchiladas verdes a legelterjedtebb, ami annyit tesz, hogy zöld salsa szósz van rajta (picit csípős), de létezik piros salsa-val és sajttal is, amit svájcinak hívnak. Amúgy apróra tépdesett csirke (nem vicc, szó szerint kézzel tépdesett, annó a mexikói barátnőm megtanított rá, hogy hogyan kell csinálni) van beletekerve tortilla-ba, mindez leöntve a salsa verde-vel és sajttal. Plusz a tetejére jön még némi jégsaláta aprólék és queso blanco, ami egy sajtféle, amit nálunk nem lehet kapni. Olyasmi lehet, mint a kissé szárazabb túró. Szóval ez így egybe az Enchiladas verdes, amihez általában még adnak kis rizst és/vagy babpürét, ami ez egyik legnagyobb találmánya a mexikói konyhának. Azt meg kell honosítani nálunk is!!!

Enchiladas verdes és babpüré

Alapvetően tomate-nak itt a zöld paradicsomot hívják, a piros az jitomate, amiről mindig a hikomat szó jut eszembe, mintha szegénynek bármi baja is lenne...

No nézzük tovább...Huarache
A nevét azokról a bőrszandálokról kapta, amit a bennszülöttek hordtak, a formája miatt.
Egy hosszúkás kukoricatortilla megsütve, megkenve babpürével és vékony sült hús és sajt van a tetején. Erre még ízlés szerint kerülhet ilyen-olyan salsa, limelé, stb...
Van egy olyan munkatárs, aki bevallotta, hogy Ő nem szereti a csípőset mexikói létére, így Ő csak simán, minden további feltét nélkül ette.
A fenti képen is ugyanez az étel látható a benti, így drágább kivitelben. A kinti bódés verzió nem csak finomabb volt, de kb. 2-szer akkora is. Két rétegben fért csak a tányérra, azért nem látszik annyira nagynak...

Huarache az utcai bódéból

Ugyanitt ettünk a múltkor quesadillat is. Ezt is a kb. fél méter hosszú és 15-20 cm széles tortillából gyártják. Mivel ilyen szép nyúlánk, így lehet kérni kétféle töltelékkel is, a tányérra úgyis csak félbevágva fér majd rá. Mindent forró vaslapon sütnek (a la plancha), némi olajjal.
Fele húsos-hagymás, másik fele pedig sütőtökvirágos (nem röhög!) volt az általam választottnak. Mondták, hogy az mennyire finom és bár voltak kétségeim, de úgy voltam vele, hogy ezt otthon nem fogom tudni kipróbálni, így most kell. És teljesen igaza volt a munkatársaimnak, kicsit el is szomorodtam, mikor a végére értem, hogy miért nem kértem virággal az egészet, de majd legközelebb...

Quesadilla

Van még a tarsolyban, de kell hagyni legközelebbre is, most már úgyis kezdem túlteljesíteni a tervet...
A tervben, többek közt, szerepel egy helyi mexikói szakácskönv beszerzése is :)

Séta a belvárosban

Az első szabad szombat, otthon maradni nem szabad.

Luis barátom megígérte, hogy elkalauzol a város központjában. Sőt volt olyan kedves és eljött elém az el Rosario nevezetű metróvégállomásra. Idáig Rafaellel, a már-már személyes sofőrömmé avanzsált taxissal mentem.

Egy metrójegy 3 peso, azaz kb. 51 Ft. :) Kb ugyanolyan pénztárakban áruljak, mint nálunk és a hosszú sorok is elég gyorsan fogynak, ehhez valószínűleg a csak készpénzes fizetés is hozzájárul. Ezután a jegyet a beengedőkapu jól elnyeli és bejutunk a metró területére, szóval addig lehet metrózni, míg az embernek kedve van és ameddig a tömeget bírja.

Furcsa volt "idegenvezetővel" menni, hogy nem kell törődni vele, hogy merre megyünk és hol kell leszállni. :) Már elszoktam attól, hogy valaki útba igazítson. Az első metrón még nem is voltak sokan, no de utána...
Hiába van kiírva minden ajtó fölé, hogy hagyd leszállni az embereket...ahogy az ajtó kinyílik megkezdődik a harc a helyekért...és érdekes világjelenség, de itt is utána megállnak az ajtóban.

Ami még mókás a metrót illetően az az, hogy gumi kerekei vannak :D Sajnos nem sikerült épkézláb módon lefényképeznem, de mindig mosolyognom kell, ha meglátom vagy ha eszembe jut.

Anélkül metrózni nem lehet, hogy legalább 2-3 féle dolgot ne akarnának eladni, lehet az zene, fakanál vagy rágcsálnivaló. A központ felé egyre többen lettek, de nagyjából ki is ürült a metró a Zócalo nevű állomáson, ami annyit tesz, mint főtér.

A felszínre bukkanva egy hatalmas tér és a katedrális fogadott. Hatalmas, mind a kettő. Az átjutás sem egyszerű már a térre, van zebra, de ahol fordulnak az autók, ott még zöldnél is kb. lehetetlen.

A téren és körbe is vannak árusok, mindent lehet venni. Mindig eszembe jut az a dolog, amit egyszer olvastam vagy hallottam: a fél város főz, a másik fele eszik. Hát ez egy kicsit túlzás, de negyed-negyeddel kiegyeznék. :)

Ami még mókás, az a rengeteg taxinak a színe. Al Ironman :) (Aki nem érti az vessen magára, sokat és nehezet, és nézze meg a filmet!)

Ide még nem ért el ez a fenoménon, hogy a templomokba súlyos pénzeket kérnek belépőként, így tettünk egy kört bent is. Hatalmas, szép régi templom, amit a lerombolt piramisok fölé építettek a spanyol hódítok...

A bazilika melletti kis téren látható az eredeti vízre épült város, Tenochtitlan miniatúrája, egy szép színesre mázolt fal szomszédságában.

A bazilika mögött meglátogatható a megmaradt piramisrészletek, Templo Mayor néven. Ezt is végigjártuk, majd a hozzá tartozó múzeumot is. Íme egy kis ízelítő. Volt sok a dündü. :)

La torre Latinoamericana

Egy tagadhatatlan dündü

Mikiegér őse

 A múzeum után elsétáltunk a Las Bellas Artes-hez, ahol ültünk és néztük az elvonuló tömeget.

Nagyon súlyos, hogy mennyi ember van az utcán és mennyi rendőr...kb 10-15 méterenként állnak, felfegyverkezve és őrzik a népfolyamot. Elsétáltunk még az egyik utcában Churrost keresve, sajna a hely tele volt, így csak elvitelre tudtunk kérni. Visszamentünk a térre és ott fogyasztottuk el e remek édességet, mikor az eső is megérkezett, így a szemközti plázába menekültünk többedmagunkkal. Végignéztük a többemeletnyi boltot, de olyan volt, mintha egy itthoni pici plázában jártunk volna, semmi helyi dolog...és az eső csak nem állt el. Térerő sem volt a városközpontban. Végül, mivel már besötétedett, egy kis esernyővel elindultunk a metró felé. Néhol bokáig érő víz hömpölygött, de kristálytiszta volt. Valamire azért csak jó a napi esőzés, kimossa a város koszát. Tettünk egy szép nagy kerülőt, mert a metrólejárathoz vezető út le volt zárva felújítás miatt. Ha kissé vizesen is, de megérkeztünk és kezdődött a kűzdelem újra a metróval, bár picit kevesebb volt már az ember.

Pozole

Ígértem a csütörtöki pozole történetét. Íme...

Egyik ismerősömmel megbeszéltük, hogy találkozunk és csinálunk valami érdekest. A munkahelynél volt a találkapont, miután végeztem, 6 körül. Murphy sosem alszik, ezt ne felejtsétek. Minden nap sikerült időben elindulnom, aznap nem, de még így én késtem kevesebbet. ;) Annyira nem is aggódtam volna, ismerve a déli pontosságot, de az a helyzet, hogy a taxisok mindig ott voltak már időben, sőt inkább 10-15 perccel előbb. Így végül vártam, vártam és meg is érkezett, nem sokkal azelőtt, mielőtt feladtam volna.
Tütübe be, elindultunk. Mivel kiderült, hogy pozol-ét még nem ettem és a munkatársak ajánlottak egy jó helyet, így megfordultunk és a belváros felé vettük az irányt, a Casa de Toño nevű étterem felé. Igazából több is van a városban, de az éjjel-nappal nyitva tartóba igyekeztünk.
Egész hosszú, esti városnézésben volt részem, láttunk metróbuszt. Ez egy elkerített sávon közlekedő, igen hosszú autóbusz, szépen kiépített megállókkal. Valahogy így fest...

Metrobus

 

Van több vonal is, keresztbe-hosszába átszelik a várost. Ezen kívül még láttam a lovacskás épületet és a város legmagasabb tornyát is. Önmagában annyira nem is tűnt magasnak, csak mikor belegondoltam, hogy a 20. emelet az ötöde körül van...
Kicsit több, mint egy óra autózás után, nem volt dugó, egészen jól lehetett haladni, megérkeztünk az étteremhez. Szerencsére még volt hely, de már eléggé zsúfolt és nem kevésbé zajos volt. Egy perc múlva a pincér már a körmét rágta, hogy válasszunk már. Annyira nem volt nehéz a dolog, mivel pozol-ét jöttünk enni, ráadásul volt horchata is, így az ital nem volt kérdéses. Eduardo egy nagy adagot rendelt, én csak egy kicsit, mert eléggé későn jutottunk el oda a munkahelyen, hogy enni tudjunk.

El agua de horchata és avokádó

Szóval a pozole. A nemzeti levesek egyike, bár nálunk lehet már inkább leveses főzeléknek hívnák. Lehet kérni különböző féle húsokkal, például: sertés, csirke, fejhús vagy mindent bele. A sertés jól hangzott...
A levesben rengeteg hús van, hatalmas puha kukoricaszemek, némi zöldség és inkább szaftja van, mint leve.

Pozole

Mellé külön hoztak még mindenféle belevalót, amiből ki-ki a kedve szerint válogathatott: retek, hagyma,  saláta, tejföl, avokádó, néhány féle salsa. Pakoltunk bele mindent és nekiláttunk, próbálva a hangzavart időnként átkiabálni, több-kevesebb sikerrel.
Be kell vallanom, rajtam a kisebb adag is kifogott, mondhatni laktató. :) Sajnos így a desszertnek már nem maradt hely, de egy falatot azért megkóstoltam belőle. Flan volt, de nem az egyszerű sima, hanem egy karamell szerű krémmel leöntve...igen finom így is.
Végeztünk mindennel, fizettünk és már igen szép hosszú sor állt kint a bejáratnál, mikor kiértünk.
Legalább egy negyedórát keringtünk körbe-körbe mire feljutottunk a megfelelő körgyűrűre és nem azért, mert nem tudta volna a sofőröm, hogy merre kell menni. Innentől egy röpke óra és már ismerős részeken jártunk újra. Dugó itt sem volt, de a soksávos utak este 10 után is tömve voltak, de legalább haladt mindenki.
Ezután már csak a jóllakott óvodás és az alvás meséje jöhetett szóba...

Első hét

Megpróbálok majd többször rövidebbeket írni, arra talán könnyebben ráveszem én is magam és nem is tűnök el egy hétre, bár hétközben sok minden amúgy nem történik…azért itt van az első adag...

Hétfő reggel, kidob az ágy...
Összeszedem magam, a notebookot, a belépőkártyát és elindulok lefelé a bejárathoz, ahová remélhetőleg a taxi is megérkezik 8.00-ra. Nem kellett sokat várnom és már itt is van, egy kicsit idősebb mosolygós sofőr egy papírt lebegtetve néz rám és kérdezi, hogy: Señorita Biktoria???
(Erről csak azt érdemes tudni, hogy a spanyolban a b és a v betű nagyjából ugyanazt a hangot jelöli, a b és a v közötti valamit.)
Behuppanok, majd elindulunk a sok fel-nem-festett sávos és egyirányú utakon. Az az érzésem, hogy mi néha feleslegesen panaszkodunk a rossz utak miatt, ami itt van néhol, na az durva. Kb. 20 percnyi zötykölődés és kellemes csevegés után megérkezünk egy nagy elkerített részhez, ahol kétemeletes, hatalmas és lapos épületek látszódnak elszórva, közöttük zöld parkok, virágok, szökőkutak és vízesések. Ez a Tecnoparque...wow.

Reggel

Egyszer napsütésben

A kártyám természetesen nem működik, de beengednek simán a parkba és elmondják, hogy az utolsó épület balra az E///. Kicsit bambulva a szép környéket eljutok a bejáratig, ahol regisztráció és ideiglenes kártya vár és már utamra is engednek. Nagy bőszen elindulok, mikor rájövök, hogy igazából nem tudom hova megyek. Azt vártam, hogy majd szólnak valakinek, aki lejön, de nem. Így megszólítottam az első szembejövő fiatalembert, hogy hol találom az MSS-es supportot, persze fogalma sem volt, de megkérdezte, hogy honnan jövök és persze rögtön mondta, hogy az egyik ismerőse is ott van és megkérdezte hogy nem ismerem-e…persze, hogy ismertem :) Kicsi a vilag…

Aztán leszólított egy öltönyös emberkét, aki telefonált pár percig, majd felkísért egy viszonylag üres részre. Nemsokára megérkezett az asszisztens. Problémáztak kicsit a töltőn, hogy jaj mi lesz, hogy dugjuk be, majd leültettek egy asztalhoz, ahol volt töltő és még nagyon sok másik asztalnál is volt, ahol senki nem ült…nem teljesen értettem miért ez a nagy felhajtás. No mind1, volt töltő, áram is és az a lényeg.

Lassan jöttek a munkatársak is, majd a főnök is és gyorsan összehívtak egy kis meetinget, hogy bemutassanak. El is kezdtük angolul, majd elértünk oda, hogy mindez szép és jó, de meg jobb, hogy mindezt folytathatjuk spanyolul is. Mikor a végére értünk realizálta valaki, hogy mégis volt ott egy munkatárs, aki nem beszél spanyolul…biztosan nagyon élvezte…

Amúgy mindenki nagyon kedves, itt dívik a reggeli puszi szokása is, amivel meg az első nap gondolom nem akartak sokkolni, de később a fiatalabb réteg tett róla, hogy ne érezzem magam kívülállónak :)

Az ebéd ideje is elérkezett, de a gasztronómiai élménybeszámolónak úgyis érdemes egy külön posztot szentelni, így ez most itt kimarad :P

Az ebéd után kissé elpilledtem. Finom is volt és odahaza már estefelé jár az idő, így erősen az ébrenmaradással küzdöttem.


A taxissal, Rafaellel, megegyeztünk, hogy minden nap 8 előtt kicsivel jön értem és 6 előtt felszed az oldalsó bejáratnál, ahol meg lehet állni és várakozni is. Az itteni kijáratot egy számomra beazonosíthatatlan típusú fegyveres bácsi őrzi, aki mindig nagy mosollyal enged ki délutánonként, nem tünehetek nagyon veszélyesnek, mert harmadnap már a kártya mutatása nélkül is ki-be mehettem. :)

Délután irány a hotel és valamit csinálni kell, hogy el ne aludjak...nem tudom már mit néztem...néha, ha nagyon beszélhetnékem van, akkor lenézek a bejárathoz és mindig akad valaki a londinerek közt, aki boldogít egy ideig. Nagyokat mosolyognak, mikor mondom, hogy hányan laknak az országban.

A többi nap is hasonlóan telt, kivéve a csütörtök, mikor egy ismerőssel találkoztam és elmentünk a városba pozole-t enni, de erről majd legközelebb.

Az első nap ...

Kedves blogom....szóval ott hagytam abba, hogy szombat este megérkezvén a hotelbe kidőltem.

Vasárnap pedig felébredvén, pillanatnyilag jó ötletnek tűnt az ágyból netezni még egy kicsit, mondván, hogy elég ha akkor felkelek, ha majd lemerül a gép. Ez idővel meg is történt, ekkor kenytelen voltam felkelni és valamiféle konnektort keresni. Meg is talatam, csak kissé furan nezett ki, gyerekkori építőkockás tapasztalataimat elővéve konstatáltam, hogy nem fogom tudni bedugni a töltőt különösebb rongálás nélkül.

Irány a recepció, ahol közölték, hogy hát.....európai átalakitó az bizony nincs. Nem mondhatom, hogy örültem a hírnek. Vissza a szobába, kisebb kétségbeesés: mi lesz velem gép nélkül...

Összeszedtem megam és elindultam lefelé, ahol az aktuális londiner közölte, hogy menjek csak előre sokat, majd jobbra és majd lesz egy nagy bolt...mentem, mentem, de nem volt. Azért útközben többen is biztosítottak afelől, hogy ne is menjek, mert nincs nyitva, így végül visszasétáltam. Az útközbeni kis étteremnél volt egy bácsi, aki majdnem lasszóval fogta a vendégeket. Nagy narancssárga zászlóval szalad ki minden kocsi elé, hogy akkor majd Ő most betessékeli őket az étterembe, de amint láttam, annyira nagy sikerrel nem járt. Az utcán látni pár furcsa dolgot, de aztán rájöttem, hogy ezek itt így vannak rendjén, mert mindenki így csinalja. Az első: aminek platója van, azon utazunk. Ritkán látni teherautót a platón álló baráti társaság nélkül. A másik, közlekedési lámpa túl sok nincs, a felfestés is hagy némi kivánnivalót maga után, viszont gyalogos az mindenhol van. Keresztbe-kasul suhannak át, vagy csak a sávok között árulnak dolgokat és néha a piros lámpánál szórakoztatják a várakozó autósokat.

Szóval, a rövidke séta után, beletörödve, hogy aznap már nem töltök fel semmit, a félálomba való tv-zésnek szenteltem a délutánt és estét, abban azért reménykedve, hogy a telefonom addig bírja majd, hogy reggel még csörögjön.

A szoba egészen rendben volt, nem egy sokcsillagos európai színvonalú, de van minden. Kivéve a konyhát, így semmi finom magyarost nem fogok főzni, pedig azért hoztam egy kis paprikat, hátha mégis. :)
A takaróról kissé furcsa fogalmaik vannak. Van ez az ágytakaró, ami kb. 10 kiló vagy van egy másik lepedő, bár az igazat megvallva az teljesen elég, csak elsőre volt furcsa.

Közben találtam egy másik képet a repcsiről, ezen azért jobban látszódnak a méretei, hogy miért is nem volt már az embernek olyan érzése, hogy repülőben ül.

A monstrum

Szóval ez a nap gyorsan eltelt romantikus vígjátékok társaságában, probálkozván az ébrenmaradással... majd alvás. Reggel 8-kor elvben vár majd a taxi...

A kezdet...

Hát...nem is tudom hol kezdődött, de úgy alakult, hogy lehetőségem van most egy bő hónapot (pontosabban 37 napot) Mexikóban töltenem. Csak azert tudom ilyen pontosan, mert a repülőn hosszasan kellett számolgatnom a napokat a belépési papírokhoz.

De kezdjük az elején.

Szóval Mexikó, július, esős évszak. Ez annyiból előnyös, hogy az embernek nincs annyira melege, mert minden nap esik az eső és lehűti a levegőt.

De már megint előreszaladtam.

Szóval néhány praktikus dolog indulás előtt:

• Érdemes ellátogatni a Nemzeti oltóközpontba és az utazásnak megfelelő oltáscsomagot beadatni. Amúgy is hasznos dolgokat adnak, mint Tetanusz, Hepatitis AB, meg hastífusz. Ha egy déli kitérő is tervben van, akkor nem árt feliratni a malária ellenes gyógyszert sem, aminek még mindig nem mertem végigolvasni a tájékoztatóját, de mindenki azt állítja, hogy elég durva. Ha majd elolvastam írok okosabbat.
• Útlevél. A beutazástól számítva legalább 180 napig érvényesnek kell lennie. Vízum nem szükséges.
• Vám: Elvben be lehet vinni 3 liter szeszesitalt, 2 karton cigarettát személyenként, viszont semmiféle húst, magot.

És akkor az út...

Első úticél Amsterdam. Reggel 6.20-as indulás....mindenre jó, csak arra nem, hogy az ember aludjon előtte. Kissé komásan érkezve hajnali 4 után a nyüzsgő Liszt Ferenc reptérre, ahol egy segítőkész hölgy becsekkolt helyettem és mosolyogva megkérdezte, hogy adok-e fel poggyászt....tény, jöhettem volna egy hátizsákkal is. Szerencsére az útnak ezen részét egyik kedves munkatársammal tölthettem és rá következő néhány órás várakozást is a csatlakozásig, ami 14.30-kor indult tovább Mexico City-be.

A göbzi

Alapvetően szeretek repülni, de ez az út mégsem lopta be magát a szívembe. Egy böszme nagy Boing 747-400-zal hasítottuk a levegőt. Az ablak mellé szólt a jegyem, ami kicsit csalóka, mert ablakot úgy lattam csak, ha teljesen előrehajoltam. Becsomagolt párna és takaró várt rám, ami azért jól jött, mert le akartak fagyasztani minket. Indulás után megkaptuk még a fülhallgatót a szórakoztató ketyeréhez, meg némi fűszeres mandulát, ami segít a füldugulás elhárításában. Majd jött a kajának az előszele...és kb. 15 perc múlva ténylegesen meg is érkezett, mikorra már majdnem lemondtam róla. Valami curry-s csirke volt, amit eleg nehez volt úgy elfogyasztani, hogy le lökjük ki egymás kezéből az ételt a szomszéddal.

Az egész teljesen elvesztette a feeling-jét, hogy az ember repül, olyan volt, mintha egy nagy szobába bezsúfolták volna ezt a sok embert. Nem mozgott, nem dobált...semmi. Nézhető filmet nem találtam, így próbáltam aludni, de az sem ment, így végül zenét hallgattam. Minden szám fél óra hosszúnak tűnt és 20 percenként nézegettem az órámat. (Majdnem , mintha szereztem volna valami vicces sütit a reptéren.) A teljes agóniából az újra megcsapó kajaszag térített magamhoz...majd a várakozás és az erőteljesen túlfűszerezett pizza. Viszont már közeledtünk. Nemsokára megjelent egy hölgy, aki papírokat osztott ki mindenkinek, a mexikóiaknak egyet, a többieknek kettőt. Amit mindenki kapott, azon nyilatkozni kellett, hogy miket nem viszünk be az országba, a másik meg a külföldieknek a belépéshez sükséges adatlap volt. Ezen volt olyan tudományosan megoldva a dolog, hogy nem azt kérdezték, hogy mikor fogja elhagyni az ember az országot, hanem, hogy hány napig marad. A szélen ülő útitárs mosolyogva felajánlotta, hogy leveszi a hátizsákom, de az arcára is fagyott a mosoly, mikor a kezében volt...meg is kérdezte, hogy köveket szállítok-e. Mire a kérdések végére értem már majdnem meg is érkeztünk. Látszott alattunk már a város, de még egészen sokat repültünk mire elértük a repteret. Egy kis bepillantást engedve ezzel, hogy mégis mekkora ez a város a két magyarországnyi lakosával.

Sikeresen landoltunk, majd jött a sorbanállás a bevándorlási részlegen. Túlzottan nem nezték meg a papírt, csak az útlevelet olvasták be és már nyomták is a pecsétet a 180 napos tartozkodási engedéllyel. A kitöltött lap kisebbik felét visszaadták, amit majd az országból való kilépésnél kell bemutatni, addig pedig vigyázni kell rá. :)

Szóval irány a csomagfelvétel. Mennek-mennek a csomagok, csak nem jön az enyém. Ezzel nincs is baj, de aztán az arcomra fagyott csöppett a mosoly, mikor a szalag megállt. Pár pillanatig bosszankodtam, de aztán gondoltam körbenézek, mert nagy még a tömeg és elég sok a csomag erre-arra, így szerencsére a másik oldalom megtaláltam az enyémet is a többi, a szalagtól kicsit távolabb várakozó bőrönd közt. Valaki volt olyan kedves és már levette. A lényeg, hogy megvolt...irány a vám. Itt még egyszer átvilágítottak minden csomagot, majd egy pulthoz hívtak, ahol volt egy szép nagy üveg kijelző és egy szép nagy piros gomb. Ezt kellett megnyomni....ha zöld, akkor minden ok, lehet kimenni, ha viszont piros rajzolat jelent meg az üvegben...akkor mindent kicsomagoltatnak....megúsztam.

Egy kedves ismerősöm volt olyan jó és kijött elém a reptérre, így mégsem éreztem teljesen elveszettnek magam. Kerestünk egy bankautomatát és vettünk ki pénzt, ami egy külön élmény volt. Ha nem tett fel 15 kérdést mielőtt kiadta a pénzt, akkor egyet sem, de végül sikerrel jártam. Hátra volt még a taxirendelés, ami könnyen ment, mert fel voltam szerelve a címmel és a kinyomtatott térképpel. Ott helyben ki is lehetett fizetni előre és kb. 50 méterre a 10-es kijáratnál már várt is a taxi, hogy a szállodába szállítson. Elköszöntem, becsücsültem és próbáltam nem elaludni. Ebben segített az az adag víz, ami a sofőr melletti nyitott ablakon zúdult be, mikor elhaladt mellettünk egy nagyobb jármű az úton hömpölygő 10-15 cm-es vízben. Szerencsére utána felhúzta és nyugodtan punnyadhattam tovább. Nem tudom mennyi idő lehetett, kb 40 perc az út és már a szállóba is értem, ahol megkaptam a kis kártyám és nagy léptekkel a szoba felé vettem az irányt. Igazából már nem rémlik, hogy mit csináltam, de valószínűleg nem sokat mielőtt kidőltem....






És akkor most fordítsunk...

To be continued....